Történelem

A felvidéki Mátyusföld központjában fekvő Galánta egykoron az Esterházyak birtoka volt és a család főnemesi előnevében századok óta őrzi itteni gyökereit. A településen két Esterházy–kastély is található: egy kisebb és szerényebb, 17. századi eredetű, melyet később barokk stílusban építettek át, s egy méreteiben impozánsabb együttes, mely a 19. századi magyarországi historizáló kastélyépítészet kiemelkedő, ám szélesebb körben szinte ismeretlen reprezentánsa. Míg az előbbi már felújítva kulturális célokat szolgál, az utóbbi bizony évtizedek óta üresen áll és romlik, s csak mostanában kezd felébredni hosszú Csipkerózsika–álmából, köszönhetően a lelkes és – ami legalább ennyire fontos – hozzáértő helyiek jóvoltából.

Ha a kastély művészet- és építészettörténeti helyét akarjuk kijelölni a historizmus 19. századi virágzása idején, akkor bő másfél évszázadra kell visszatekintenünk. Azzal a megállapítással kell kezdenünk, hogy hazánk építészetében a harmonikus nyugalmú, nemes egyszerűségű klasszicizmust az 1840-es években váltotta fel a szabálytalan formavilágú, dinamikus és mozgalmas romantika. Külön irányzataként tartjuk számon az angliai windsori kastély (1824–40) hatásaként megjelenő Tudor–stílust (Nagyugróc, Nádasdladány, Oroszvár stb. kastélyai), melynek – olykor a mór és iszlám építészet motívumaiból is válogató – formakincséből a század második felében különleges atmoszférájú, gótizáló világi épületek nőttek ki. Előkelő hely illeti meg közöttük a gróf Esterházy József (1799–1879) által az 1860-as években emeltetett galántai Esterházy–kastélyt, a család cseszneki idősebb grófi ágának egykori rezidenciáját.

A kastély nem „zöldmezős beruházásként” épült, hanem egy későközépkorig visszanyúló, megközelítőleg négyzet alaprajzú és védőfallal övezett, sarkain szögletes bástyákkal megerősített, vizesárokkal körülvett vár állt a helyén. A török kori erősséget a felvidéki végvári rendszer elemeként Esterházy Dániel (1585–1654) és Pál (1587–1645) rakatta, s mint a mai kastély nyugati tornyába falazott egykorú, latin nyelvű kőtábla tanúsítja, 1633-ra készült el teljesen: „A LEGJOBB ÉS LEGHATALMASABB ISTENNEK, GALÁNTAI ESTERHÁZY DÁNIEL ÉS PÁL MAGUNKNAK ÉS A HÁLÁS UTÓDAINKNAK ÉPÍTTETTÜK AZ 1633. ESZTENDŐBEN.” Miután a szultáni hadak 1663-ban elfoglalták a közeli Érsekújvárt, a rendszeres dúlásokat Galánta sem kerülte el, ezért a várat még jobban megerősítették és felszerelték. A törökök kiszorítása után a 18. században a vár – mint megannyi másik – kastéllyá épült át, mégpedig Esterházy Imre (1689–1763) nagyprépost, majd nyitrai püspök jóvoltából 1736-ban és védelmi funkciója végleg megszűnt. A barokk rezidencia ekkor az ország politikai központjától, Pozsonytól északkeletre húzódó, magyar főurak építtette kastélyláncba (Cseklész, Pozsonyivánka, Magyarbél, Királyfa, Galánta és kissé délebbre Tallós) illeszkedett.

Bő száz év után az említett Esterházy József határozta el az addigra már divatjamúlt, korszerűtlen együttes teljes átépítését. A gróf lelkesedett a gondolatért, hogy a különböző ágakra szakadt família együvé tartozását kifejező, tradicionális központja újra Galánta legyen, s hogy ehhez méltó rezidencia is épüljék, a kor egyik jeles, Ybl Miklóssal is jó szakmai barátságot ápoló építészét, Wéber Antalt (1823–1889) bízta meg a tervek elkészítésével. A Hild József mesteriskolájában, majd a bécsi akadémián pallérozott pesti építész az 1850-es években elsősorban vidéken dolgozott és főúri családok számára tervezett historizáló stílusú együtteseket. (Később foglalkozatott építésze lett a fővárosi beruházásoknak, többnyire neoreneszánsz épületeket tervezve.) Nevéhez fűződik a hazai romantikus kastélyépítészet egyik legjelentősebb, 1862–64 között emelt együttesének, a vörösvári (Rotenturm an der Pinka, Ausztria) Erdődy–kastélynak a terve, s szintén ő volt a megálmodója a Zichyek nagyhörcsökpusztai – mára szinte teljesen megsemmisült – kastélyának is (1852–58).

Az Esterházyaktól kapott megbízás dokumentuma ugyan ma még nem ismert, de a két másik kastély építési időpontja alapján valószínűsíthetjük, hogy Wéber az 1858–62 közötti években foglalkozott a galántai tervezéssel. Az eredmény – a korábbi vári alaprajz struktúrájának megtartása okán – egy kissé erődszerű, de mozgalmas, aszimmetrikusan elhelyezett tornyokkal és lőréses párkányzatokkal ékes, neogót stílusú együttes lett, revitalizált parkjában új telepítésű egzotikus növényekkel.

Az épületcsoport déli, belsőudvarra néző reprezentatív lakószárnya háromszintes, keleti sarkához – utólagos beavatkozás révén – közvetlenül, nyugati végéhez pedig átjárónyi szünettel csatlakozik egy-egy földszintes, valamikor gazdasági funkciójú szárny. A déli főhomlokzat középrészét három, pártázatokkal kiemelt rizalit osztja, a sarkokon erőteljes tömegű, de különböző méretű és magasságú tornyok. Az udvarra néző homlokzat a főhomlokzatot követi, a rizalitok elhelyezkedése azonos azzal a különbséggel, hogy a középsőt kocsiáthajtóval megtoldva kisebb toronyként is kiemelték. (A homlokzati rend alapján bizonyos, hogy a főszárny kialakítását befolyásolták a korábbi épület adottságai.) Rendkívül gazdagok és változatosak az architektonikus részletek, a díszítőelemek, az ablakok, a pártázatok és párkányok, olyannyira, hogy karakterükkel és orientalizáló motívumaikkal már-már kilépnek a gótizálás kategóriájából és a zsinagógaépítészetet idézik. A két földszintes szárny jóval egyszerűbb kialakítású, ablakaik félkörívesek és csupán a párkányzatokon, valamint a lépcsőzetes megoldású oromzatokon találkozunk a romantika ismérveivel.

A főépületben a kocsiáthajtó alatti lépcsőházban a gótikus–bordás lefedésen kívül megmaradt a dús mintázatú, gótizáló lépcsőkorlát, s néhány teremben a neogótikus vagy neoreneszánsz stukkóboltozat. Itt-ott még föllelhetők az egykori padozatok és burkolatok, az ajtókeretek részletei, s úgy tűnik, jó támpontokat adhatnak majd egy igényes műemléki helyreállítás során egyes részletek elkerülhetetlen rekonstrukcióihoz. Mindezeken túlmenően a régi idők úri lakosztályainak enteriőrjeiről és berendezéseiről szinte semmit sem tudunk, bár valószínűsíthető, hogy a hamarosan meginduló, alaposabb kutatás e tekintetben is eredményes lehet. Itt érdemes megemlíteni egy kuriózum számba menő, a csodával határos módon megmaradt kerti „bútort”, a belsőudvar két kútjának egyikét: az embernél magasabb, öntöttvasból készült és bástyát formáló ipari emlék alighanem párját ritkítja a romantikus kastélykertek még fellelhető felszerelései között.